Mindenkinek más története van arról, hogyan veszített el valakit, és az milyen hatással volt az életére. A veszteség lehet előre látható, de bekövetkezhet váratlanul és tragikusan is. Függetlenül attól, hogyan vesztette el őt, az, ha beszélni tud arról, akár nyilvánosan, akár négyszemközt, segít a történtek feldolgozásában, elfogadásában.

A történtekről gondolkodva több fontos tényezőt kell figyelembe vennie. A könyvben ezekkel foglalkozunk.

Még ha nem is tartja magát „társalgós” típusnak, akkor is fontos feltennie a kérdést: volt-e alkalma arra, hogy beszéljen a veszteségéről. Vannak, akik egyáltalán nem érzik ennek szükségét, és inkább magukba fordulva gondolják át a dolgokat. A többieknek beszélgetésre van szükségük az érzelmeik kifejezésére. Ám gyakran éppen ez a legnehezebb – találni valakit, aki valóban meghallgatja, és nem ilyen-olyan tanácsokat osztogat.

A gyászolók gyakran mondják, hogy kezdetben még tudtak beszélni a veszteségükről, de idővel ez egyre nehezebb lett, mert féltek, hogy azzal terhelik a környezetüket. Egészében véve a mi kultúránk nem igazán hatékony a gyász támogatásában. A többség hajlamos kerülni a halál témáját, különösen, mert tehetetlen azzal szemben. Általános felfogás, hogy a gyász olyasvalami, amin könnyen és viszonylag rövid idő alatt túl lehet lenni, ki lehet gyógyulni.

Ez egy elterjedt tévhit – és makacs, mint a tévhitek általában. A vége gyakran az, hogy türelmetlenné válnak a gyászoló „haladásának” elmaradása miatt, és kezdenek arra célozgatni, hogy mostanra már jobban kellene lennie. A probléma a gyász széles körű meg nem értése – ezt az alkalmazkodási és újratanulási folyamatot nem lehet siettetni.