A magyar pszichoanalitikus mozgalom története nem szűkölködik drámai mozzanatokban. Amikor Benedek István a magyar pszichológia történetét rémtörténetnek nevezte, minden bizonnyal a mélylélektanra is gondolt.

1919-ben Hermann Imre úgy ismerkedett meg az akkor még orvostanhallgató Bálint Mihállyal, hogy mindketten az egyetemi Gólyavárba menekültek az ébredő diákok randalírozása elől. 1944-ben Hollós Istvánt feleségével és a zsidó-ház lakóival együtt mezítláb, hóban és jégben kivitték a Duna-partra, hogy agyonlőjék – a kivégzések az utolsó pillanatban maradtak abba, éppen előttük. (Másoknak nem volt ilyen szerencséjük.) Az 1948 körüli időkben a politikai rendőrség hosszan faggatta Bálint Mihály sógorát a pszichoanalitikus egyesület tevékenységéről – József Andrásnál nem is maradtak ennyiben: letartóztatták, s amikor a szerencsétlen ember évek múlva roncsként kiszabadult, hozzátartozóit arra kérte: ne faggassák, min ment keresztül a börtönben (hamarosan meghalt).

A legdrámaibb, Shakespeare-i léptékű a Gimes-család sorsa. Az apa általános orvos, kiképzés alatt álló pszichoanalitikus volt, aki elpusztult a világháborús zsidóüldözésekben. Felesége, Hajdu Lilly és két gyermekük életben maradt: a háborús viszontagságok után lelkesen csatlakoztak a kommunista párthoz. Amikor a fordulat éve körüli időkben megindult a pszichoanalízis kiszorítása a magyar tudományos életből, Gimes Miklós, aki újságíró volt, a párt megbízásából támadásokat intézett a freudi tanok ellen, ami édesanyját, a magyar analitikai mozgalom egyik vezető tagját, természetesen mélyen kétségbe ejtette.

A történet 1956 után ért véget: 1958-ban Gimes Miklóst halálra ítélték és kivégezték Nagy Imre és társainak perében. Ezzel az egykori sztálinista újságíró beírta magát a magyar történelem mártírjai közé. Anyját, aki az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet igazgató főorvosa volt, 1957 közepén nyugdíjba küldték, Az idős, súlyos ízületi betegségben szenvedő asszonyt a Kádár-rendszer nem engedte ki Svájcban élő lányához, vejéhez, menyéhez és négy unokájához. Hiába hívták tudományos kongresszusra is: útlevélkérelmét háromszor utasították vissza, az utolsó alkalommal visszavonhatatlanul. Miután megfosztották utolsó reményétől, 1960-ban – magára maradva, betegen – öngyilkossággal vetett véget életének.

De a mélylélektan sorsa békésebb időkben sem volt idilli. Emigráció és koncentrációs tábor, börtön és útszéli támadás, elszigeteltség és gúnyolódás jutott osztályrészéül. Történetében a 20. század magyar történelmének, a magyar, a zsidó és az értelmiségi sors véres vagy vértelenül is kínzó szenvedései tükröződnek vissza. Szinte csodaszámba megy, hogy ez a mozgalom, ez a szellemi irányzat eközben megőrizte és kiszélesítette alkotókészségét, embereket gyógyított meg, nagyszerű művekkel gyarapította a magyar nép és a világ kultúráját. Mert a matematikusokon és a fizikusokon kívül egyetlen magyar tudomány sem adott annyi nagy tudóst az emberiségnek, mint a mélylélektan.

A Kárpát-medencében és a Magyarországon kívül élő magyarok közül kevesen tudnak erről. Évtizedek elhallgattatásai, rágalmai sikerrel jártak. Csak az utolsó évtizedben kezdett felszakadozni a kényszerű csend.

De a magyar pszichoanalízis ezzel együtt is süllyedőben levő kincsesbánya. Ennek a könyvnek az a feladata, hogy segítse felhozni a süllyedésből mindazt, ami értékes és megőrzésre méltó