A vak ember feje fölött korán kezdtek gyülekezni a felhők. Ha nem is mindjárt keselyűk, de felhők, viharfelhők, igen. Az első kilenc esztendő lassan és nagyrészt örömtelenül múlik e búskomor ég alatt. Nem is született jókor. Az eddigi legnyomorítóbb háború kellős közepén nyitotta rá szemét a boldogtalan, vérben úszó planétára. Szűkebb családja – papa, mama, testvér, kutya, macska, egér – (a legutóbbi kivételével) nagyjából csak a szimbólumok szintjén létezett, ezért egészen kilencéves koráig két abszolút tekintély határozta meg a lelkiállapotát: anyai nagyanyja és az Isten szeme.

"Íme egy életrajzi regény, amit apáink szóhasználatával 'nem tud letenni az ember'. A szerző félévszázados önkéntes emigrációjából hazatérve írta meg nem mindennapi emlékeit. Minden irodalmiaskodástól mentesen, önmagát sem kímélő őszinteséggel. És hát jól, élvezetesen, mert ez a világutazó menet közben minden arra érdemes irodalmat végigolvasott. Megtanult mindent, amit csak megtanulhat a magára utalt emberfia. Még esszéisztikus bölcselkedésekre is futja az erejéből. Megkockáztatnám, hogy kevés hozzá hasonló széles látókörű, előítéleteinktől megszabadult gondolkodóval büszkélkedhet a mai magyar prózairodalom." (Ferdinandy György)