Melocco Péter feje fölött korán kezdtek gyülekezni a felhők. 

Ha nem is mindjárt keselyűk, de felhők, viharfelhők, igen. (...)

Nem is született jókor. Az eddigi legnyomorítóbb háború kellős közepén nyitotta rá szemét a boldogtalan, vérben úszó planétára. Szűkebb családja – papa, mama, testvér, kutya, macska, egér – (a legutóbbi kivételével) nagyjából csak a szimbólumok szintjén létezett…”   és így tovább..., és így tovább...

Jóisten!, fogjuk máris a fejünket. Nekem, mint magyarnak aztán elég a tragédiákból! 

Csakhogy legfontosabb történelmi tapasztalataink szerint azok valahogy mégis jönnek. Egyszer csak itt vannak. Nagyjából egyet tehetünk ellenük: az éppen aktuális tragédiát belehelyezhetjük a „szövegkörnyezetbe”, az ugyanarról a tőről fakadó komédia mellé. A szerző is a fenti egyensúlyt keresi e nem-teljesen-önéletrajz 325 oldalán keresztül.

M. P. a gimnázium után nyomdász volt, lino-szedő az Athenaeumban. Ma már az épület sem létezik, ahol az azóta régen kipusztult szakmáját gyakorolta. A nyomda után tanári diplomát szerzett a szegedi bölcsészkaron. Még abban az évben el is hagyta az országot (1971). Cirka 30 évig élt Amerikában. A kezdeti sokféle munka- és kaland-kereső lézengés után az utóbbi három és fél évtizedben ékszerkészítéssel foglalkozik. Lásd: https://sites.google.com/site/jewelrybypetermelocco/   

Közben évekig utazott, járt öt kontinensen – egy hátizsákkal, sovány konyhán, látni és megérteni valóra éhesen. Az amerikai évtizedek után 15 évig élt Szlovéniában és Ausztriában, tavaly telepedett vissza szülővárosába, Budapestre.

Három gyermeke van, két felnőtt lány és egy 17 éves fiú – utóbbi egyelőre hivatásos kamasz.