„A normális átlagemberek azt mondták pszichés problémáim lehetnek, a zizisek pedig azt, hogy teljesen normális vagyok. Na, erről beszélek. Mi vagyunk a tipikus határeset. Ezért nehéz ezzel a betegséggel bánni, mert nem kezelhetnek minket sem így, sem úgy. Ezért maradunk sokszor egyedül. Szerintem. A borderline jelenség nem szerepel a társadalom felépítésében. Valaki vagy egészséges vagy beteg. Vagy pszichotikus vagy neurotikus. Olyan nincs, hogy hát, kicsit ez, kicsit az, kicsit lelki sérült, kicsit meg határvonal. Ezt akarom én megértetni ország-világgal. Próbálom elmondani, hogy ne kezeljenek minket hülyének, mert nem vagyunk azok, de ugyanakkor ne várják tőlünk azt sem, hogy minden akadályt úgy vegyünk, mint a teljesen épek. Egy olyan partner kellene mellénk, aki tudja mindkét oldalunkat kezelni, úgy, hogy még meg is érti. Segít, hogy ha segítségre szorulunk, de teret ad abban, amiben egészségesek vagyunk. Ha folyton az egészségeseknek szóló elvárást támasztja elénk, akkor a problémánk előjön – itt a főiskola legjobb példának –, de ha mindenben csak betegként kezel, sosem leszünk képesek talpra állni, és ami még rosszabb, nem is hisszük el, hogy ez lehetséges.”

Lévay Anikó 1975-ben született író, újságíró zenetanár, szülei szintén zenetanárok. Már gyerekkorában eltért kortársaitól, de pszichés tünetei csak kamaszkorában jelentkeztek. A diagnózisok felállítása után, gyógyszerek és kórházi kezelések ellenére tünetei súlyosbodtak. Naplóm a pszichiátriáig című könyvében ezt a folyamatot dolgozta fel.

Ebben a műben borderline tüneteit osztja meg az olvasóval, és azt a fájdalmas tanulási folyamatot, hogy miként próbálja megérteni és összehangolni érzéseit a külvilággal, és hogyan képes ebben a szomorú , elszigetelt létben saját  betegségével együtt élni.