„Azon járt az eszem, hogy micsoda hülyeség ez az egész
kényszerbetegség-dolog! Egyrészt rosszabbul vagyok, mint
a kórházi kezelés elején, rosszabbul, mint amikor ide bekerültem;
másrészt a kényszereim is erősebbek; harmadrészt jobban szorongok;
negyedrészt sokkal erősebb bennem a féltékenység; ötödrészt
korábban sosem akartam megölni magam, de itt a kórházban már
ugye ez is felmerült; hatodrészt talán nem hatnak ezek a gyógyszerek,
mert nem vagyok jobban; hetedrészt miért mondják azt, hogy nekem
gondolati kényszereim vannak, vagy mi a szösz, ha egyszer ezek nem
is kényszerek! Könyörgöm, Ági néni azt mondta, hogy a kényszeresek
agyában nem létező, irreális félelmek vannak! És ez nem igaz, nem
igaz! Már megint bebizonyosodott, hogy nálam ez nem így van!
Féltem attól, hogy Alice majd megbánt. Meg is bántott, hiszen
rászóltak, hogy sokat foglalkozik velem, és aztán ott is hagyott.
Féltem, hogy nem igaz, amit mond, nem én vagyok itt a kedvence.
És ez is beigazolódott! Ezek megérzések, bolondok vagytok ti,
orvosok! Nem veszitek észre, hogy a félelmeim nem irreálisak?”

Lévay Anikó  1975-ben született író, újságíró zenetanár, szülei szintén zenetanárok. Már gyerekkorában eltért kortársaitól, de pszichés tünetei csak kamaszkorában jelentkeztek. A diagnózisok felállítása után, gyógyszerek és kórházi kezelések ellenére tünetei súlyosbodtak. Tizenhárom éves korában életvidám kislányként kezdte a naplóírást, amelyben végigkövethetjük, hogyan lesz 19 éves korára önmaga teljes ellentéte. A könyv száz százalékig valós, az 1989-ben elkezdett naplója eredeti bejegyzései.