Szentágothai János az „Ulyssesként az agy körül” című élettörténetében említi az íróasztalát,
amelyet egyik erdélyi szász őse, a Napoleon-i Párizsból szállított Nagyszebenbe, ahonnan
meg kalandos úton végül Budára került. Kora reggelente ennél az asztalnál írta tudományos
közleményeit, értekezéseit, naplóját, leveleit. A nevezetes íróasztal minden kisebb
fiókja kincseket rejt még ma is: régi leveleket, szerszámokat, kínai tust, festékeket, ceruzákat,
ecseteket. Egyetlen nagy fiókja van, ebben – tarka összevisszaságban – akvarell képek
alszanak sűrűn egymásra fektetve.
Apánk nem tartotta magát festőnek, de a festés, melyet életformaként gyakorolt, transzcendens
öröm forrását jelentette számára. Egész életében festett, – villámgyorsan – bárhol
járt, a világ bármely részének, életének bármely helyszínén: külföldi utazásokon,
kirándulásokon, erdőn-mezőn, barátok otthonában, hadifogságban, szívinfarktus utáni
kórteremben, vagy otthon, kedves kertjében. A képek hátára, naplószerűen felírta a keletkezés
pontos dátumát, a helyet és a megfestett emberek nevét. Sok képet elajándékozott,
– bőkezűen adta, ha kérték tőle – , ami megmaradt, az került a nagy íróasztalfiókba.
Ezekből a képekből válogattunk, hogy másoknak is bepillantást engedjünk egy – Goethe
szavaival élve – létének örvendező boldog ember hagyatékának e különleges részébe.
2020. október, Szentágothai Klára